Összeülünk a tűz körül,
Nevetünk, és mindenki örül.
Örülünk, hogy még fiatalok vagyunk,
De tudjuk, hogy vészesen fogy minden napunk.

Lassan mind felnőttek leszünk,
És többé a tűz köré nem ülünk
Talán többé így már nem nevetünk,
Örömből többé sosem könnyezünk.

De lehet, hogy örökre itt maradunk,
Hisszük, hogy az időtől megvéd a korunk.
Még örülünk, csak a mának élünk,
Fiatalon és bohón nevetgélünk.

De mind egyre jobban érezzük,
Mi van, ha ez az utolsó esténk együtt?
Hát néha könnyezünk, siratjuk a holnapunk,
Néha hisszük, hogy örökre együtt maradunk.

Kedves barátaim, nektek írom ezt a verset,
Hogy tudjátok, titeket mennyire szeretlek.
És ha egyszer már nem ülnék ott mellettetek,
Azért kérlek rám mindig emlékezzetek.

Tudom nehéz most itthon,
Fáj a szív és néha csattan a pofon.
De ezt az élettől bárhol megkapod,
Ülj le és hidd el én, veled vagyok.

Azt hiszed, hogy máshol könnyebb lesz?
Higgy nekem, most az egyszer tévedsz.
Ha most elmész, nem mehetünk veled,
Máshol nem nyújthatunk segítő kezet.

Tudod, hogy mind a barátaid vagyunk,
És nem akarjuk, hogy elváljon az utunk.
Bár tudom, hogy nem ér semmit a szó,
Ha menni akarsz, hát veled vagyunk.

De mi nem mehetünk, minket ide köt az életünk.
Néha küldj nekünk levelet, kedves szót, fényképeket.
És ígérem, téged az életben el nem feledünk,
Ha akarsz, szállj fel a vonatra, mi majd integetünk.

Nélküled már nem leszünk ugyanazok,
Felnövünk, elfeledjük a szép emlékeket,
És régi barátok, régi kedves találkozások,
Kopott fényképek őrzik a szép pillanatot.

Évek múlva, ha egyszer találkozunk,
Hozza a sors, hogy téged újra lássunk.
Hát őrizd meg szívedben, hogy voltunk és leszünk,
Örök barátaid, kik téged nagyon szeretünk…

Azon gondolkodtam, mit ér az élet?
Hány kedves barátot veszítek, míg élek!
És mennyi szép pillanat vesz el a mélyben,
Míg inkább meghalok a büszkeségben.

És ha kell inkább ezer könnyet hullatok,
Minthogy még egyszer halljam a hangotok.
Pedig fáj, tudd, hogy fáj nagyon,
De most minek a szív, az észre hallgatok.

Kimondtam, talán nem kellett volna,
Megbántam, de ezt sosem mondhattam.
És a megbocsátás már csak gondolat,
Hisz már sosem hallhatom a hangodat.

Megtör, fáj, hogy nem vagy és nem leszel,
Ha nem lát senki, még mindig könnyezem.
De a büszkeség, az a nyomorult büszkeség,
Mi kínzó sebet ejt sok szép pillanatért.

Bocsáss meg, ha tudsz, ha még akarsz,
Tudd, hogy életemben mindig első maradsz.
De már bocsánatot nem kérhetek, nem akarok,
Hisz ha kell, a büszkeségben meghalok!

Hol mereng a gondolat,
Mit kér a kéz, s mit ad?
Mit szól a száj,
Merre jár a gondolat?

És merre repül a madár,
Merre jár már a nyár?
Miért jön a zord tél,
És az ember mitől fél?

Minek sír a szem,
És néha miért nevet?
Minek szeretsz olyat?
Ki téged nem szeret.

És miért vagyunk néha,
Oly gyarlók, s kegyetlenek?
Mert nem vagyunk mi sem többek,
Csak egyszerű emberek…